2017. június 23. péntekZoltán
19°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város
kissgabor.transindex.ro

SZAVAKAT KAPÁLUNK MONDATNYI BARÁZDÁKBÓL

Disszonáns szimfónia a felkeléshez

utolsó frissítés: 20:25 GMT +2, 2013. szeptember 11.

A fejemben egy manó dobol, a kezemből egy ütőér próbál kiszabadulni. A gyomromban ezer boszorkány mond átokigéket, a torkomban sárkány okád emésztő tüzet.

Hajnali misét celebrálnak a csalogányok, szürke ködöt szitál a pirkadat. Egy faház oldalában, a farakáson néhány ruhadarab, az egyik meg az ablakból lóg ki. Az asztalon boroskancsó, meg egy megrepedt pohár. A hely, ahol elhagytak, ahol egyedül maradtam, és ahova senki sem jött utánam. Meztelenül fekszem az emlékeim között. Háborús helyszín az agyam, mindenütt romba dőlt épületek, hullák az útszélen, törött hangszerek, döglött állatok. Egy újabb csendes reggel, amikor a föld felett béke és nyugalom van, a földön csak siralmak és halál. Bombabiztos menedékemben papírdarabokat kap fel a szél, meglendíti őket, majd kicsit odébb újra átadja a hideg betonnak.

Egy cselló hangja búg fel valahol, mélyen rezeg bele a mozdulatlan hajnalba. Ismerős nekem ez a hang, valamikor én is tudtam ilyet előállítani, de ma csak a fájó könyököm, begyulladt csuklóm mondogatja, hogy lejárt az én időm. Remegve megyek a hang felé, ahogy közeledem a rezgések egyre erősebbek, a fák levelei reszkető táncot járnak, izgága mozdulatokkal ugrik jobbra-balra az avar, földrögök ütköznek fájdalmas mozdulatokkal egymásnak. Az erdő közepén, a tisztáson egy hatalmas hangszer, aranyló fényvonó húzza az ezüst húrokat. Fájdalmasan hasít egy magas hang utat magának a fülembe.

Minden eltűnik, marad csak a hang, és a földrengés. A légüres térben papírdarabok szállingóznak. Kották, torz hangokkal, soha nem látott ritmusokkal, görbe vonalakon lógó hangjegyekkel. Disszonáns szimfónia a felkeléshez.

Hajnali misét celebrálnak a csalogányok, szürke ködöt szitál a pirkadat. Egy faház oldalában, a farakáson néhány ruhadarab, az egyik meg az ablakból lóg ki. Az asztalon boroskancsó, meg egy megrepedt pohár. A sivár valóság.

A ködben játszi villámok cikáznak, a felkelő nap vérvörössé válik. A kerítés szögesdrótján egy veréb kötéltáncot jár. A fejemben egy manó dobol, a kezemből egy ütőér próbál kiszabadulni. A gyomromban ezer boszorkány mond átokigéket, a torkomban sárkány okád emésztő tüzet. A lábam korhadt karóként készül kettétörni, csak az Isten tudja, hogy mi tartja össze porladó csontjaimat.

Azt kérded, mi közöd ehhez? Minden. Ezt okozza az űr, ami utánad maradt.

címoldali fotó: Solomiya Trylovska via Shutterstock.com