SZAVAKAT KAPÁLUNK MONDATNYI BARÁZDÁKBÓL
Disszonáns szimfónia a felkeléshez
Kiss Gábor utolsó frissítés: 20:25 GMT +2, 2013. szeptember 11.A fejemben egy manó dobol, a kezemből egy ütőér próbál kiszabadulni. A gyomromban ezer boszorkány mond átokigéket, a torkomban sárkány okád emésztő tüzet.
Egy cselló hangja búg fel valahol, mélyen rezeg bele a mozdulatlan hajnalba. Ismerős nekem ez a hang, valamikor én is tudtam ilyet előállítani, de ma csak a fájó könyököm, begyulladt csuklóm mondogatja, hogy lejárt az én időm. Remegve megyek a hang felé, ahogy közeledem a rezgések egyre erősebbek, a fák levelei reszkető táncot járnak, izgága mozdulatokkal ugrik jobbra-balra az avar, földrögök ütköznek fájdalmas mozdulatokkal egymásnak. Az erdő közepén, a tisztáson egy hatalmas hangszer, aranyló fényvonó húzza az ezüst húrokat. Fájdalmasan hasít egy magas hang utat magának a fülembe.
Minden eltűnik, marad csak a hang, és a földrengés. A légüres térben papírdarabok szállingóznak. Kották, torz hangokkal, soha nem látott ritmusokkal, görbe vonalakon lógó hangjegyekkel. Disszonáns szimfónia a felkeléshez.
Hajnali misét celebrálnak a csalogányok, szürke ködöt szitál a pirkadat. Egy faház oldalában, a farakáson néhány ruhadarab, az egyik meg az ablakból lóg ki. Az asztalon boroskancsó, meg egy megrepedt pohár. A sivár valóság.
A ködben játszi villámok cikáznak, a felkelő nap vérvörössé válik. A kerítés szögesdrótján egy veréb kötéltáncot jár. A fejemben egy manó dobol, a kezemből egy ütőér próbál kiszabadulni. A gyomromban ezer boszorkány mond átokigéket, a torkomban sárkány okád emésztő tüzet. A lábam korhadt karóként készül kettétörni, csak az Isten tudja, hogy mi tartja össze porladó csontjaimat.
Azt kérded, mi közöd ehhez? Minden. Ezt okozza az űr, ami utánad maradt.
címoldali fotó: Solomiya Trylovska via Shutterstock.com
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!