2017. július 25. keddKristóf
35°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város
kissgabor.transindex.ro

KINEK AZ IGAZSÁGA?

Köztes tér

utolsó frissítés: 13:43 GMT +2, 2013. november 7.

Azt tanították az egyetemen, hogy a teljes igazságra kell törekedni, amikor írunk. De csak addig, amíg nem harapjuk a kezet, amely etet.

Van, akit elhallgattatnak. Van, akit figyelmeztetnek, majd kígyót-békát ráhordanak, hogy ellehetetlenítsék a munkáját. Van, akit annyit szurkálnak, hogy elmegy a kedve attól, hogy tényeken túl bármit is leírjon. Mindenki tartozik valahová, és senki sem birtokolhatja a teljes igazságot. Ha mégis az igazság megfogalmazásával próbálkozik, akkor az az állásába kerülhet, mert ez adott esetben sértheti mások (abszolút) igazságát.

Azt tanították az egyetemen, hogy a teljes igazságra kell törekedni, amikor írunk. De csak addig, amíg nem harapjuk a kezet, amely etet. Nem gyakran tapasztalják meg azt újságírók, főleg, ha nem politikai újságírással foglalkoznak, hogy valaki leszól, onnan fentről, a magasból, hogy azt a három szót nem kéne használni. Sőt, ha lehet, akkor az egész mondatot ki kéne törölni, az utána következő kettővel együtt.


Nem egy olyan újságírót ismerek, aki megpróbált kritikát megfogalmazni,

majd amikor érezte, hogy a munkahelye forog kockán, akkor feladta, és visszatért a tudósítások világába. Azt mindenki tudja művelni, főleg, ha tudja, hogy kiről mit kell leírni, ha az íratlan játékszabályokat betartja. Egy-két jó fotó a címoldalon, és máris jobb szemmel néznek ránk.

Igazából két eset ösztönzött arra, hogy a témáról írjak. Nem első cikkem az újságírói szabadságról/korlátozottságról, nem is az utolsó (ha rám nem szólnak), de egyrészt személyesen tapasztaltam, hogy milyen az, amikor egy dokumentumot elsüllyesztek a merevlemez valamelyik mappájába, mert tudom, hogy ha megjelenik, akkor két lábbal rúgnak ki a munkahelyemről, másrészt pedig a napokban az egyik kolléga hívott fel azzal, hogy ő befejezte a jegyzetírást, mert folyamatosan szurkálják miatta. Nem is sértődöttség, hanem a megalázottság, a reménytelenség csengett ki a hangjából, és egy kicsit megijedtem ettől. Mert neki a munkahelyébe kerülhet egy ártatlan írás, amit valaki félreértelmezett, személyes támadásként élte meg.

Erre a helyzetre igazából megoldás nincs (bár Láng Zsolt szépen levezette, hogy hogyan alakulhatna ki a független erdélyi magyar sajtó), de azért a hangunk fel lehet emelni ellene. És meg is fogom tenni, akárhányszor látom azt az elkeseredettséget, amit ezek a helyzetek okoznak. Mert hiába beszéljük meg Facebookon vagy e-mailben egymás között, hogy már megint fenyegetnek, hogy elhelyeznek, lefokoznak, vagy éppen kirúgnak, ha ez nem jut nyilvánosság elé.

Az én esetemben csak annyi marad, hogy a dühömet, értetlenségemet, vagy éppen józan kritikámat elsüllyesztem, és néha a magam megnyugtatása érdekében előveszem, és elkönyvelem, hogy legalább kiírtam magamból. Legalább van amivel kirúgassam magam, ha betelt a pohár. Számomra lelkiismereti kérdés, hogy nem teszem közzé azt az írást, amivel azoknak ártanék, akiknek szolgálni akarok. És lelkiismereti kérdés az is, hogy teret engedek azoknak az írásoknak, amelyek nem ártanak, sőt a megfogalmazott kritikák éppen azt szolgálják, hogy a hibákra való rámutatás által a „főnökeim” észrevegyék, hogy valami gond van, és azon javítani kell. Persze lapja válogatja, hogy mennyire enged meg ilyenszerű kritikát, vagy sem. Mert mindig lesz egy „főnök”, aki magára ismer, aki úgy érzi, hogy személyét támadja az újságíró, aki azt hiszi, hogy már az „alkalmazottai” is üldözik.


Igen, a hatalom néha előidéz ilyen meghasonlott állapotot.

Pedig mi segíteni akarunk, segíteni abban, hogy meglássák a hibákat, és javítsanak rajtuk. Tökéletes szervezet nincs, se egyházi, se ifjúsági, se civil, se politikai. Ismétlem, lelkiismereti kérdés számomra, hogy rámutassak a hibákra, amíg még orvosolni lehet azokat, főleg, ha az illető szervezetet valamilyen szintig a sajátoménak is érzem, nem csak robot vagyok a gépezetében. A robot csak parancsot tud teljesíteni, fejlődni már nem képes. És akkor, kérem szépen, a gazdasági válság messze nem veszélyezteti annyira az állásunkat, mint a jószándékú őszinteség.

Van egy kolléganőm, akinek nagyon szeretem az írásait. Kölcsönösen szeretjük egymás írásait, talán azért, mert mindketten egy időben éltük át azt, hogy mi mindent tud a szenvedés kihozni a klaviatúránkból. Amikor a szenvedés helyét átveszi a racionalitás, akkor a szavak már simulékonyabbak, kevésbé húsba vágóak, kevésbé személyesek és szenvedélyesek. Talán ilyen az igazi publicisztika. Vagy nem.

No de Zsuzsinak volt egy érdekes bejegyzése, ami szorosan nem kapcsolódik a témához, mégis idecsatolom, mert egy olyan lehetőséget lebegtet meg, amely nekem nagyon szimpatikus. A köztes térről ír, idézem, mert ennél jobban aligha tudnék fogalmazni: „Van egy Foucault nevű csávó, aki sokat gondolkodott a köztes térről, mint olyan térről, ami több világ határán áll, mintegy határsávként, nem tartozva semelyik világhoz, de a mezsgyéjükön végigfutva, mint a bőr, ami nem a húsod, de mindent érez. Köztes tér a hajó a tengeren, a vonat Budapest és Kolozsvár között, köztes tér minden vasútállomás, minden temető, minden könyvtár, minden templom. Köztes tér, ahol más világokkal találkozhatsz úgy, hogy nem kell kiszakadnod a sajátodból. Ahová bárki beléphet, be akarhat lépni, és ahol nincsenek otthon lévők és idegenek. A köztes térben minden a tiéd is. A találkozások nehezen lokalizálható helye. Kintet és bentet elválasztó üvegfalon végigsurranó esőcsepp.”


Köztes tér. Lehetne egy kulcsfogalom a kommunikációnkban.

Megtalálni a köztes teret, ahol „főnök” és „alkalmazott”, kritikus és címzettje, és miért ne, püspök és lelkész, politikus és választó, le tudnak ülni a találkozások nehezen lokalizálható helyén, és mindent, ismétlem, mindent (hatalmat, sértődöttséget, személyeskedéseket) félretéve beszélgetni tudnak. Nem (el)beszélni (egymás mellett), hanem beszélgetni, megérteni a másikat, közösen keresni a megoldást, elfogadni a másik álláspontját. „A köztes térben felszámolódik az idő, mármint ez a mifajtánk, a számolható, mérhető. Helyére lép valami mérhetetlen, amit úgy hívok: a találkozás.”

Feladva minden előítéletet, csak annyit akarok, vagy abban reménykedem, hogy lesz annyi bölcsesség bármelyik vezetőben, hogy néha belép a köztes térbe egy beszélgetésre, hiszen a cél közös. Mi ott várjuk őt!


A szerző az Agnus Rádió munkatársa.