Az árván maradt zarándok kaddis imája
Kiss Gábor utolsó frissítés: 12:40 GMT +2, 2015. január 15.Nem a szót, hanem a szívet kívánom. Nem tudom a pontos imaszöveget se, csak térdelek, s mormolok értelmetlen, vízbe fojtott szavakat.
Dicsőíteni kéne embert és Istent, de mondd, Te, aki ott vagy valahol a távolban, hogy hogy dicsőítsek, amikor az út elején már megfosztasz attól, amire úgy vágytam, amikor ráléptem az ösvényre? Hogy dicsérjem neved, amikor a zsenge fű rothadó szénává változik körülöttem? Hogyan mondjam, hogy szent vagy, amikor körülöttem minden átkozottá vált? Hogyan mondjam, hogy a gyász ellenére megmaradt a hitem, amikor abban sem vagyok biztos, hogy a gyásznak értelme van? Hogy legyen élőhitem, amikor csak keresztre feszített emlékek köszönnek vissza minden útszéli karóról? Hogyan tudjak a megmaradáson gondolkodni, amikor meg se fogalmazódik a feltámadás reménye? Hogyan tekintsek előre, amikor mindenünnen keserű könnyek potyognak a vállamra, elmaradt ölelések válnak visszataszító orkánná, s csak az ördög csókol már homlokon, haragot és gyűlöletet gerjesztve?
Te, aki ott vagy valahol a távolban, ma csak azért imádkozom, hogy a sivatagban is megmaradjak, lyukas cipő ne foszoljon szét. Holnap már keserűségem enyhülését fogom kérni, és újból hinni akarok majd abban, hogy van még útitárs, aki a célhoz elkísér.
Címoldali fotó: MelvinDyson via Shutterstock.com
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!