2017. november 19. vasárnapErzsébet
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város
kissgabor.transindex.ro

AZ APÁNAK ÉS A FIÚNAK!

Kimondhatatlan fiúi szavak

utolsó frissítés: 11:05 GMT +2, 2012. július 13.

Menekülök a szeretet elől is. Ne értsetek félre, szeretem, ha szeretnek, vágyom elismerésre, mint minden ember, de a szeretet súlyát elviselni nem könnyű dolog. Így hát menekülök.

Igazatok van. A cím nem túl eredeti. Bár pont ebben a formában nem jelenik meg Esterházy Péternél (Esterházy Péter Semmi művészet c. könyvét (Budapest, Magvető, 2008, 231 oldal) így kezdi: "Az anyának és a fiúnak"), egyértelmű, hogy a (talán még nyomtatásban meg nem jelent, de talán már megírt) címet tőle kölcsönöztem. Nem fogok Esterházy stílusában írni. Bár nagyon szeretem semmi és minden művészetét, soha nem voltam képes leutánozni, újraírni azt, amit ő írt. Pedig ebben mindig jó voltam. Tudtam folytatni egy Poe novellát az első bekezdés után, tudtam írni Karinthy stílusában, sőt, ha kellett, Petőfi forradalmian heves stílusát is életre tudtam kelteni egy papírlapon.


***


Amit most olvastok, az nem irodalmi szöveg. Csak irodalmi íze lehet. Nem is humoros. Keserű. Inkább kusza gondolatok. Írom ezt mindazon apáknak, akik huszonéves gyerekeik miatt aggódnak. Akik a leválás okait keresik, és nem találják. Írom ezt azoknak az apáknak is, akiknek még csak tizenéves gyerekeik vannak, de egyszer minden bizonnyal átélik azokat, amiket a huszonévesek apái átélhetnek. Ti apák, amikor odajuttok, hogy átélitek a fájdalmat, a keserűséget, amikor a kapcsolatotok a gyerekeitekkel elkezd más irányt venni, akkor talán elővehetitek egy fiú levelét, amelyet címzek nektek, de főleg az én apámnak.

***

Szeretek futni. Nem a sportra gondolok, ezt is lehet sportszerűen űzni. Futni, menekülni mindaz elől, ami felelősséget, terhet jelent. És menekülök a szeretet elől is. Ne értsetek félre, szeretem, ha szeretnek, vágyom elismerésre, mint minden ember, de a szeretet súlyát elviselni nem könnyű dolog. Így hát menekülök. Ironikus mosoly jelenik most meg az arcomon, tudva, hogy nap mint nap egy szerkesztőséget kell vezetnem. Talán könnyebb a munka felelősségét elviselni, mint a szeretetét?

***

Az este vihar volt. Előtte csend, olyan csend, amiből nem lehetett a viharra következtetni. Nem én voltam a vihar, de én okoztam. És megint menekültem. Az első gondolatom az volt, hogy el innen, minél messzebb, el otthonról, el Kolozsvárról, el az országból.

***

Minden fiú úgy gondolja, hogy apja legalább egy szuperhős. Az enyém is az. Nem csak azért, mert jó abban, amit csinál, hanem mert az én apám. Ebből már egyenesen következik, hogy ő AZ APA. És mit számít, hogy milyen végzettsége van, hány diplomával rendelkezik, milyen tudományos, vagy gyakorlati munkát végez! Minden apának vannak hibái, amit minden gyerek megbocsát. Még ha nem is tudja ezt minden gyerek kimondani. Én sem tudom, egy suta mosollyal próbálom időnként érzékeltetni vele, hogy mindent elfelejtettem. Néha megpróbálom megírni neki, és ugyanolyan suta szavakkal találom szembe magam, mint amilyen szánalmas a mosolyom. Minden fiúnak vannak hibái. Az apák is megbocsátják ezeket, még ha nem is tudják megfelelően érzékeltetni. És a fiak tudják ezt, és kihasználják.

***

Vihar utáni csend. Csak a légkondi hangja zúg valahol a távolban. És az üveg csörömpölése, amit otthon hallottam. És egy könnycsepp halk hangja, amint végigfut egy arcon, majd a padlón szétfröccsen. Szeretnék sírni. Nem tudok. Nagyon rég óta nem tudok. "Apaszomorító", "Idióta", "Seggfej", "Hálátlan gazember", "Apagyilkos!" - körülbelül ezek a gondolatok keringenek a fejemben, miközben próbálom a vihart elfelejteni, eltemetni abba a vihartemetőbe, amit évek óta hordozok magammal. De közben megtelt. És amint ezt az új vihart próbálom valahova elhelyezni, a többi is elszabadul, szétáramlanak, és hozzák vissza az emlékeket, azokat, amelyeket nem akartam.

Viharra vihar következik, tornádóvá alakul, és összeroskadni készülök. "Én nem vagyok ő! Nem tudok ő lenni! Van saját életem!" - próbálom magam meggyőzni, miközben tudom, hogy nélküle sehol sem lennék. Felszínre tör a büszkeségem, próbálom kihúzni magam, miközben tudom, hogy olyan megegyezéseket, mindkettőnk által meghozott kompromisszumokat taposok sárba, amelyek neki fontosak. Idáig tart a becsületem. És megint összeroskadni készülök. (Rohadt nehéz ezt megírni, apa!)

Tolvaj vagyok, mert elloptam a türelmed, gonosz vagyok, mert kihasználtam a jóindulatod, visszaéltem a szereteteddel, belém vetett bizodalmaddal, gyilkos vagyok, mert meggyilkoltam a kettőnk kapcsolatát.

***

Ti fiúk! Tudom, hogy gondoltok az apáitokra, és veszekedtek velük, akár élőben, akár képzeletben, hogy az ő értékeik nem a tieitek! Az ő életstílusa nem az tietek! Az ő gondolatai nem az tietek! És mégis. Tudjátok, hogy ők mekkora áldozatot hoztak, de értékelni nem tudjátok. Tudjátok, hogy szeretetből tették, de viszonozni nem tudjátok. Szúrni, azt tudtok! Keményen, szívbe, de a kés markolatát elengedni, azt már nem! Szenvedni látjátok őket, de enyhíteni a kereszt fájdalmain nem akartok! Vizet kérnek, és ecetet adtok nekik!

És kimondani sem tudjátok azt, amire szavak nincsenek: Apa, bocsáss meg!
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!