2017. november 19. vasárnapErzsébet
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város
kissgabor.transindex.ro

APA-TÖRTÉNETEK

Sejtelmes pipafüst az éjszakában

utolsó frissítés: 11:39 GMT +2, 2012. augusztus 25.

Apám megkérte anyám kezét. Anyám örült neki. Én nem tudtam feldolgozni. Apám 23 éves volt, amikor megkérte anyám kezét, én 24. Valamiért fiatalabb volt, mint én. Abszurdum.

Nem kis fejtörést okozott a legutóbbi írásom után az, hogy eldöntsem, hogy hogyan tovább. Ez nem az élet egyik nagy kérdése, de egy személyes megnyilatkozás után valami teljesen más műfajú dolgot írni nem jó. Maradok az apáknál. Ezek már nem is feltétlenül rólam, meg az apámról szólnak, holott itt-ott talán én is, meg ő is benne vagyunk. De ezek csak apa-történetek.
 
***
 
Apám megkérte anyám kezét. Anyám örült neki. Én nem tudtam feldolgozni. Apám 23 éves volt, amikor megkérte anyám kezét, én 24. Valamiért fiatalabb volt, mint én. Abszurdum. Nem tudom, hogy hogy csinálta. Mint ahogy azt sem tudom, hogy miért kellett neki püspöki engedély, hogy elvegye anyámat. De ilyen is volt neki. Amikor megláttam a püspöki engedélyt úgy döntöttem, hogy akkor én most elmegyek, és majd 88-ban visszajövök, és újból kezdem az ismeretséget, akkor talán legitim lesz a jelenlétem. Apám helyeselte a döntésem. Anyám kicsit sírt, de végül ő is belátta, hogy ez a helyes döntés. 88 augusztusában újra megismerkedtünk.
 
***
 
Apám csak ült és írt. Író volt. Több ezer oldalnyi kézirat hevert az asztalán szerteszét szórva. Több száz oldalnyi lap kandikált ki az igencsak méretes szemetesládából. A lapok között volt valahol anyám, papírra vetve. Anyám volt a történet. A sztori mindig úgy kezdődött, hogy volt egyszer apám, majd megalkotta anyámat, ugrás 10 évvel későbbre, amikor már volt apám, anyám, és a gyerekek. Érdekes módon én nem voltam a gyerekek között. Én is ott voltam a történetben, de engem csak sejteni lehetett.

Apám utólag mindig azt mondta, hogy igazából ott voltam, a sorok között. És, hogy én jártam a legjobban, mert a sztorikban mindig mindenki eltűnt előbb vagy utóbb, de én mindig ott maradtam a sorok között, még akkor is, amikor már a végén csak a tájleírások maradtak. Én voltam a sejtelmes pipafüst az éjszakában, a szellő, amely összekavarta a több ezer oldalnyi kéziratot, az illat, ami a konyhából kiszökött apám dolgozószobájába, a tinta, ami kifolyt apám legjobb történetét tartalmazó lapra, amikor apám hirtelen mozdulattal el akarta kapni anyám derekát, és kiborította az üveget. Én mindenütt ott voltam, és mégsem. Apámnak viszont ez elég volt. Ő csak írt, szabadkozott többször is, miközben csak ült az írógép előtt tehetetlenül.
 
***
 
Apám egyszer beöltözött Mikulásnak. Egyszer. A szakálla akkor már fehér volt. Mi nem ismertük fel az álruhában apánkat, és azt hittük, hogy valami csaló ül hamis mosollyal a nappaliban. Amikor megláttuk hangos csatakiáltással nekirohantunk, és elkezdtük tépni a szakállát, a pocakját ütni, mert az úgyis párna. Apám hiába kiáltozott, hogy ne bántsuk, hiszen ő az apánk, mi csak ütöttük és húztuk a szakállát. Apánk, amikor sikerült leráznia bennünket, kirohant a házból és csak másnap jött vissza. Azt hittük, hogy valaki megverte, mert a szakálla meg volt tépázva, felsőteste kék volt az ütésektől, de apám váltig tagadta, hogy valaki hozzányúlt volna, azt mondta, hogy részeg volt, és elesett, szakálla pedig beakadt egy tüskék bokorba. Hogy hitelesebb legyen apám azt is elmondta, hogy egy 3 méter magas, tüskés bokorba akadt bele a szakálla (Berberis julianae, pontosított), de mi így se hittünk neki, mint azelőtt való nap annak a Mikulásnak sem, aki azt ordította, miközben kínoztuk, hogy ő az apánk!
 
***
 
Mint sejtelmes pipafüst az éjszakában – olvastam apám megjelent regényében. Apám már nem élt, amikor a regénye megjelent. Az én hibám volt, mert apám sosem akarta a családjáról szóló regényét megjelentetni, én meg sosem mertem ellopni, hogy elolvassam, és kiadassam. Halálakor azonban minden írását rám hagyta, én pedig elmentem vele egy kiadóhoz. A kiadó elolvasta a több ezer oldalas regényt, és azt mondta, hogy sorozatként közölni fogja. Apám írt egy bestsellert. Amit halála napjáig titokban tartott, azt mondta, legyen olyan, mint sejtelmes pipafüst az éjszakában. Mindenki érezze az illatát, de senki se szívja a dohányt. Olykor azt is mondta, hogy a regényben én vagyok a sejtelmes pipafüst az éjszakában, de nem értettem addig, amíg el nem olvastam a könyvet. Akkor már apám halott volt, és nem magyarázhatta el nekem, hogy minek ez a közhely.
 
***
 
Apámmal leültünk beszélgetni. Fiatal volt, talán fiatalabb, mint én. Olyan volt, mint egy rakoncátlan kölyök, aki beszabadult a játszótérre, és mindent egyszerre ki akart próbálni. Hirtelen mindenről elkezdett beszélni, az apaságról, a házasságról, a halálról, én meg csak hallgattam, és nem értettem. Apám beszélt a munkájáról, a tanításról, az írásról. Amikor az írásról beszélt csillogott a szeme, a keze önkéntelenül elkezdett a levegőben mozogni. Gépelt. „Fiam, az írás maga az élet” – olvastam a levegőben. Az ujjai egyre gyorsabban mozogtak, gépeltek, már megírt egy oldalt, lapot cserélt az írógépben, írt anyámról, rólam, majd egyszer csak megállt a keze a levegőben, az ujjai görcsösen összeszorultak. A következő pillanatban apám már sehol sem volt. Ilyen volt ő, eltűnt, nem maradt más belőle, csak a tornácon közhelyesen, sejtelmesen füstölgő pipája. 
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!