HELTAI TÉRI TÖRTÉNETEK A KÓRHÁZBÓL
Románul és magyarul, egymás mellett
Kiss Gábor utolsó frissítés: 11:31 GMT +2, 2012. november 22.A kórházi szomszédom is ért magyarul. Érti, hogy mit beszélek éjszaka lázálmomban. Másnap reggel, amikor nekifogok pötyögni, megkérdi nagyapám mivel foglalkozott. Lelkész volt. Meghurcolták?
Utazunk. Először akkor, amikor elaltatnak, és eltávolodok a valóságtól. Nincs fájdalom, nincsenek emlékek, csak töredékek azokról a halványan felidéző ősszavakról, amelyeket a hideg asztalon hallottam, de az értelmük már nem világos. A második utazás is hasonló. Ébredés. Forog a világ körülöttem, nézek nagyokat. Látom anyát, ül az ágy szélén. Mosolyog. Rá néhány órára megint ébredés. Most már nem csak anyát látom, ott vannak a szomszédok. Anya elmegy.
…
Nehézkesen pötyögök a laptopon. Írom azt, ami történik körülöttem. Néha csend van, csak egy-egy papucs csoszogása hallatszik, hordágyak kerekei csikorognak. Máskor jönnek-mennek az emberek. Élet van. Meg halál is, de azt nem látjuk, csak érezzük.
Beszélgetek a szomszéddal. Utazunk. Egy más világba. A pötyögés elmarad. Ugyanabban a városban vagyunk, Kolozsváron. Csak éppen nem azt a Kolozsvárt látom, amit most. Mese. Reggeli, déli és esti mese. Van egy tér. Eltűnik a görög-katolikus katedrális. Visszaépülnek régi lakóházak, mesteremberek járnak a Heltai téri épületek lépcsőházaiban. Gyerekek futkorásznak az utcán, magyarok és románok együtt játszanak. Idilli.
Kételkedem is benne egy kicsit, de eszembe jut Jucan bácsi, a nem kórházi szomszédom, aki szintén a Tordai út aljában lakott, mielőtt elvitték volna katonának. Ő is mesélt erről. Kint álltunk az utcán, kezünkben kávéscsésze, félig üresen, a cigik magukban füstölögtek, amíg arról mesélt, hogy neki szinte csak magyar játszótársai voltak, és annak idején beszélt magyarul is. "Értem?" - kérdi, és behív a házába. Mutatja a könyvtárat. Jókai. Románul és magyarul, egymás mellett. Eminescu mellett Arany János kötet. Nekem akarja adni. Köszönöm, van nekem is otthon, és bámulok. "Nem még beszélek magyar, de értem." - mondja nekem román akcentussal. "Ismerek szavak."
…
A kórházi szomszédom is ért magyarul. Érti, hogy mit beszélek éjszaka lázálmomban. Másnap reggel, amikor nekifogok pötyögni, megkérdi nagyapám mivel foglalkozott. Lelkész volt. Meghurcolták? Nem, szerencséje volt. De beteg is volt, Parkinson. Egy idő után nem foglalkoztak vele. A történetek szépen, időrendi sorrendben érkeznek. Nagyapámat nem vitték el. Az ő édesapját igen. A deltába. Értelmiségi volt. Dédnagyapámat deportálni akarták, szász volt. Nem vitték el. Az ő édesapját igen. Mérnök volt. Ahogyan ő is az.
Mérnök. Már a kommunizmusban jól dolgozott, nagy munkákat bíztak rá, és mindegyikre büszke. Nem tömbházakat épített. Azt nem vállalta.
...
Heltai tér. Valamikor a 30-as évek eleje. Magyar és román gyerekek együtt játszanak. Hol románul, hol magyarul beszélnek. Elfelejtett kor elfelejtett történetei, amelyekről senki sem beszél. Elfelejtett kor elfelejtett épületei és elfelejtett békessége. Elhordott téglák, beolvasztott korlátok, elégetett, elköltöztetett szekrények. Ma ezek helyett csak ázó téglák vannak egy hatalmas építménybe ágyazva, betonba öntve. Kórház. Fekszem és hallgatok. Hull a hó, a szomszédom alszik. Holnap reggel megyek haza. Nincs több sztori, nem lesz több Heltai tér, csak Piata Cipariu, tömbházak, és egy félig felépült katedrális.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!