VISSZASZÜLETÉS
Kórházi táncrend
Kiss Gábor utolsó frissítés: 10:08 GMT +2, 2014. február 12.Most, hogy tisztul a látásom, már tudok írni. Bazinagy karakterekkel, de már látom a képernyőt. Mellékhatás.
Ja, nekem is a reklám jut eszembe, a vége, amikor egy erő férfihang elhadarja a mellékhatásos szöveget. Szóval a reklám hatásos.
Úgy kerültem erre a sterilitástól, fehér falaktól, és csillogó fémektől hemzsegő helyre, hogy beigazolódott az, amitől egy ideje félek. Betegnek lenni nem új számomra, nem egyszer feküdtem már műtőasztalon, nem egyszer vártam az intenzív osztályon, hogy a sebek legalább annyira gyógyuljanak, hogy mozogni tudjak fájdalom nélkül. Vicces, amikor az ember azért kerül kórházba, mert nincsenek fájdalmai. Pontosabban azért, mert nem érez, nem tud koncentrálni, és töménytelen mennyiségű vizet tuszkol a testébe. Én, a cukros bácsi, mondom egy hülye (s még csak nem is keserű) szmájlifésszel a most már kisimult arcomon.
Kórházi jelenet. Hétfő este kerültem be. Nem voltam magamnál. Vasárnap este sírtam. Gyalogoltam be a városba, a Szamos-parton összeszorult a szívem, hogy az az élet, amit eddig éltem, megszűnik. Hétfő este, amikor már újból normális volt a vércukrom, megfájdult a fejem, és az utolsó inzulin adag után, 10 órakor, elaludtam. Reggel 8-kor új emberként keltem fel. Két ránccal kevesebb volt az arcomon. A rezidens csaj, a magyar, megkérdezte, hogy vagyok. Nem emlékszem, hogy mikor aludtam ilyen jól utoljára. Ilyet se hallok gyakran kórházban. Én pihenni jöttem, kipihenni hónapok fáradtságát, nyűgét, baját. Kialudni kiheveretlen szerelmeket és kipihenni munkaáradatok zaját. Hosszú hetek után tiszta fejjel kelni olyan, mint az újraszületés. Vagy visszaszületés erre világra, amit sokáig külső szemlélőként néztem. S mindez szülési és születési fájdalom nélkül.
Mi sem lenne egyszerűbb, ha így is maradna. De valami fura lepel, apró szita kerül a szemem elé. Ijedten pislogok nagyokat. Édesem, nem mondanád meg mi bajom? Miért nem látom hollófekete hajad fürtjeit, arcodon az alapozót, szádon a vérvörös rózsa színével vetekedő rúzst? Miért tűnik úgy, hogy köd van a szobában, hogy finom liszt van a levegőben?
Mellékhatás? Két hét? Na jó. Ezen már nem sírok. Mint ahogy azon se, hogy az ujjbegyemet szurkálom, utána a hasamat és a lábamat. Enni akarok, éhes vagyok. Ez is új érzés, visszaszületett érzés: újból habzsolva élvezni az étel ízét, kívánni az ételt szemmel, szájjal, gyomorral. Adj egy szelet kenyeret, barnát, frisset, héjában ropogósat. Juhsajtot és tojást, gyümölcsöt és zöldséget, cseppfolyósat és szilárdat. Te tudod, hogy milyen jó?
Szembe velem a bácsi 84 éves. Legyint, amikor a betegségéről kérdezik, öreg már, minek erőltetni, lesz ami lesz. A lába fáj. De amikor én megyek, ő is mehet haza. Az édesapjáról mesél, meg az I. Világháborúról, Oroszországról, fogságról és hazatérésről. Aztán aktuálpolitikáról, mert nem tetszik neki, ami az utóbbi években történt. Tiköloszu de Böszeszku.
A többi már elment. Hál’Istennek. Az egyik, makogott magyarul, valami üzlet tulajdonosa, kazetta-rádiót hozott magával. Szamos fm, folyik a népzene. Meg minden más. Egész nap. Azaszép-azaszép-akinekaszemefekete. Kettőt harákol, egyet füttyent, egyet tüsszent, hármat horkol. Kórházi táncrend. Lámazenyém-lámazenyém-sötétkék.
Visszaszületés. Láttam mindezt részben és egészben, szagoltam és hallottam, és boldog vagyok. Boldog, egy hülye szmájlifésszel a kisimult arcomon.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!